Déli 12 órára van időpontom a kórházba,férjem szabadnapot vett ki,h elkísérhessen.
Mivel az előző két terhességem sajnos rosszul végződött nagyjából ezekben a terhességi hetekben,egy alapfeszültség folyamatosan van bennünk,de próbálok másra gondolni. Ez egészen addig sikerül is,míg be nem érünk a kórházba.
4.emelet-re megyünk,a liftben síri csend,szinte hallom mindkettőnk szívének erős dobogását.
Az osztályon többen jönnek-mennek,mindenki a saját dolga után.
Az uh-os szoba előtt rengeteg kismama várakozik (amin már meg sem lepődök),kérdésemre többen mondják,h nincs bent az orvos,akire várunk,más fog megvizsgálni. Ennek nem örülök,de nem tudok mit tenni.
Lassan megy a sor,már nagyon idegesek vagyunk. Férjem nagyon utál várni,mert türelmetlen alkat,de most egy hang nélkül ül mellettem.
Majdnem egy óra telik el,mire végre szólítanak.
A szobában egy aszisztensnő ül a számítógép előtt,szemben pedig az orvos, mondja,h feküdjek az ágyra. Az ággyal szemben egy nagy képernyő,amin mindent látok,amit az orvos is.
Néma csend,míg "beizzítja" az uh fejet,majd egy pillanat múlva meglátom a babámat a képernyőn,és azonnal a szívét keresem: dobog!!!!! Istenem,annyira boldog vagyok,de tüstént figyelem a többi testrészét is. Fej,test,lábak,kezek,leltár kész,minden a helyén.
Aztán feszülten figyelem,ahogy a méreteket diktálja az aszisztensnek, ülőmagasség, fejkörfogat, nyaki redő. Ez utóbbi 1mm!,mondja is az orvos,h az teljesen jó!
Megtörli a hasam,közli,h készen vagyunk.
De mivel nem hiszek a fülemnek meg a szememnek sem,rákérdezek még egyszer,h minden rendben? És a legnagyobb természetességgel azt mondja: IGEN!
Elköszönök,és értetlen,meglepett fejjel jövök ki az ajtón. Férjem azonnal felugrik,és kérdezi,h mi van??!! Én meg csak kinyögöm,h minden rendben. Mosolyra húzódik a szám,de még nem tudom felfogni.
Hazafelé a kocsiban részletesen elmesélek mindent,férjem mindenre kíváncsi,a legapróbb dolgokra is,és miközben beszélek,kezd eljutni a tudatomig,h a baba egészséges,és mehet minden tovább...
Mivel az előző két terhességem sajnos rosszul végződött nagyjából ezekben a terhességi hetekben,egy alapfeszültség folyamatosan van bennünk,de próbálok másra gondolni. Ez egészen addig sikerül is,míg be nem érünk a kórházba.
4.emelet-re megyünk,a liftben síri csend,szinte hallom mindkettőnk szívének erős dobogását.
Az osztályon többen jönnek-mennek,mindenki a saját dolga után.
Az uh-os szoba előtt rengeteg kismama várakozik (amin már meg sem lepődök),kérdésemre többen mondják,h nincs bent az orvos,akire várunk,más fog megvizsgálni. Ennek nem örülök,de nem tudok mit tenni.
Lassan megy a sor,már nagyon idegesek vagyunk. Férjem nagyon utál várni,mert türelmetlen alkat,de most egy hang nélkül ül mellettem.
Majdnem egy óra telik el,mire végre szólítanak.
A szobában egy aszisztensnő ül a számítógép előtt,szemben pedig az orvos, mondja,h feküdjek az ágyra. Az ággyal szemben egy nagy képernyő,amin mindent látok,amit az orvos is.
Néma csend,míg "beizzítja" az uh fejet,majd egy pillanat múlva meglátom a babámat a képernyőn,és azonnal a szívét keresem: dobog!!!!! Istenem,annyira boldog vagyok,de tüstént figyelem a többi testrészét is. Fej,test,lábak,kezek,leltár kész,minden a helyén.
Aztán feszülten figyelem,ahogy a méreteket diktálja az aszisztensnek, ülőmagasség, fejkörfogat, nyaki redő. Ez utóbbi 1mm!,mondja is az orvos,h az teljesen jó!
Megtörli a hasam,közli,h készen vagyunk.
De mivel nem hiszek a fülemnek meg a szememnek sem,rákérdezek még egyszer,h minden rendben? És a legnagyobb természetességgel azt mondja: IGEN!
Elköszönök,és értetlen,meglepett fejjel jövök ki az ajtón. Férjem azonnal felugrik,és kérdezi,h mi van??!! Én meg csak kinyögöm,h minden rendben. Mosolyra húzódik a szám,de még nem tudom felfogni.
Hazafelé a kocsiban részletesen elmesélek mindent,férjem mindenre kíváncsi,a legapróbb dolgokra is,és miközben beszélek,kezd eljutni a tudatomig,h a baba egészséges,és mehet minden tovább...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése