áldott állapotban

Azt gondoltam,h a 26.hét remek alkalom lesz arra,h kislányunkat 4 dimenziós ultrahangon is megleshessük. Már megvan mindene,az arcocskája is formás. Férjemmel egyeztettem,és kértem időpontot az orvoshoz.
Izgatottan vártuk a napot,hisz most az eddigieknél sokkal jobb minőségű képet láthatunk a Kicsikénkről,a kis kerekded formáiban gyönyörködhetünk.
A rendelőben egy fiatal orvos várt minket,aki jórészt csak ezzel a speciális ultrahanggal foglalkozik.
Pár perces szóbeli tájékoztatás után elolvastunk egy nyilatkozatot,melyben felhívja a figyelmünket,h bizonyos fejlődési rendellenességek rejtve maradhatnak,mert ez a vizsgálat nem nyújt 100%-os képet a baba egészségéről. Majd aláírásunkkal tudomásul vettük. Persze nem örültem neki,de nem volt más választásunk.
Végre odajutok az ágyhoz,felfekszem,a hasam szabaddá teszem. A szívem nagyon erősen ver,már nagyon kíváncsi vagyok! Férjem is csak mosolyog az izgatottságtól,és megfogja a kezem.
Aztán a szemközti monitoron hirtelen meglátjuk Őt! Nagyot nőtt,mióta nem láttuk,és szemmel láthatóan folyamatosan fészkelődik. Először csak 2 dimenzióban látjuk,minden oldalról jól szemügyre vesszük,az orvos keresi azt a helyzetet,ami a legtöbbet mutat,ha 4 dimenzióra vált. A szívének kamráit is nagyon jól ki tudjuk venni,én csak ámulok a technika csodáján. Majd rögtön utána nemcsak látjuk,de halljuk is,ahogyan dobog a kis szíve,hangosan és ritmusosan! Szemembe könnyek szöknek,olyan lelket melengető érzés ez!
Majd tovább nézegetjük,haladunk a lábai felé,és én abban a pillanatban egy furcsa dologra leszek figyelmes,és felkiáltok: "Jézus,mi az ott?! Kuki??!!" Férjem nagyon megijed,azt hiszi valami rendellenességet vettem észre,majd gyorsan odanéz a monitorra,és nem kap levegőt a meglepettségtől! Az orvos is odakapja a fejét,és így szól: "Hát igen,miért maguknak azt mondták,h kislány?!" Látja rajtunk,h nem hiszünk a szemünknek,és átvált 4D-re. Óriásira nyílt szemekkel fürkésszük a képet,amin már eltéveszthetetlenül és tisztán látjuk mindketten,h igen,Ő kisfiú!!! Azonnal sokkot kaptunk,mert 5 héten keresztül abban a hitben voltunk,h kislányt várunk,és most egyik pillanatról a másikra változott meg a helyzet!
Egymásra néztünk,és zavartan vigyorogtunk,mint két szerelmes kamasz. Erre nem számítottunk.
Némán néztük tovább a képeket. Lábait és kezeit sokszor az arca elé rakta,így egyszerre láthattuk mindenét. Kezével egyszer békejelet mutatott,másszor pedig mintha egy pillangót akart volna elkapni,olyan mozdulatot tett. (Férjem szerint a gázkart húzta! :D) Lábujjait betette a szájába,vagy épp rúgott egyet,amit meg is éreztem.Hihetetlen volt,amit láttunk! De főleg a kis buksiját figyeltük,ahogy ásított,vagy kidugta a nyelvét.
Aztán haladtunk megint az egész teste felé,és férjem felocsúdott: "Tényleg ott a cerka!" :) Az orvos csak mosolygott,és megerősítette: "Igen,az a cerka!" És mindannyian együtt nevettünk!
Az egészet felvették nekünk dvd-re,és képeket is kaptunk,amennyit csak akartunk.
Mikor kiértünk az utcára,még mindig az a zavart kifejezés ült az arcunkon,és csak nevettünk,vigyorogtunk,hahotáztunk,és felváltva ismételgettük,h "...ezt nem hiszem el...". :)
Úton hazafelé,kavarogtak a fejemben a gondolatok,még mindig nem tértem magamhoz. Aztán eszembe jutott,h 16 hetesen babaruha vásárlás közben azt mondtam a férjemnek,h "...nekem van egy olyan érzésem,h fiunk lesz!..." Ő csak nevetett,és azt mondta,h kizárt dolog,neki csak lánya lehet. Aztán mikor a saját orvosom kijelentette,h kislány,azt gondoltam,h ennyit a megérzéseimről.
És most csak egyetlen kifejezés jut eszembe: "Én megmondtam!" :))

Szép lassan beköszöntött a tavasz...
Igaz,h nagyon sokat váratott magára,Sándor,József és Benedek sem hozta el azt a bizonyos meleget,és mi csak vártunk,vártunk,de most végre kisütött a nap,csiripelnek a madarak,és készülődünk húsvétra.
Uh vizsgálat és terhesgondozó szakrendelés hetekkel később lesz,most csak az a dolgom,h élvezzem a terhességem,és magamba szívjam a tavasz illatát.
Egyik reggel gondoltam egyet,és benyitottam a ruhás szekrényembe kíváncsiságból,h felmérjem a helyzetet. Van-e olyan ruhám,amit fel tudok még venni,rá tudom-e húzni a pocakomra. Nem tápláltam hiú reményeket a rohamosan növekvő hasam miatt,ugyanis látványosan,napról napra növekszem. Vannak,akik ekkora mérettel szülnek,én pedig még csak most léptem a harmadik trimeszterbe.
Szóval a felsőimet nézegetve,felpróbálva rájöttem,h nem is olyan siralmas a helyzet. Szerencsére sok olyan holmit találtam,amit jótékonyan rugalmas anyagból szabtak,így teljesen be tudom fedni vele magam anélkül,h bárhol elrepedne. Ez nagy megkönnyebbülést okozott,hisz a modern,csinos kismama ruhákért csillagászati összegeket tudnak elkérni a boltban.
Ki is választottam egyet közülük,amit aznap felvettem,és besétáltam a munkahelyemre. (Szerencsére csak 10 perc gyalogútra van tőlünk,ami napi sétának is tökéletesen megteszi.)
Boldogan sétálgattam,szép lassan,h amelyik szomszéd épp kint van,mindenképp lássa,h mekkorát nőtt az én drágám odabent. :) Büszkeségtől dagadó mellel libegtem végig a falun,és közben elgondolkodtam azon,h tulajdonképpen mi is zajlik le a testemben.
Egy aprócska sejt indult növekedésnek,amiből pár hónap leforgása alatt egy kész kis emberke formálódik meg. És mindezt két ember elhatározásából,akaratából és szeretetéből. Sokszor meg sem fordul a fejünkben,h mekkora kincs,mekkora hatalom van a kezünkben,h egy ember létezéséről dönthetünk.
Aztán ott vannak a lelkünkben rohamosan lezajló változások. Hiszen életünkben ez egy állomás,egy mérföldkő,ami örökre megváltoztatja az életünket,és a személyiségünket egyaránt. Nem viselkedünk többé pajkos tinédzserként,akik félvállról veszik az életet,nem is tehetjük. Mert testünkben egy új élet fejlődik,akinek a gondoskodást nekünk kell megadni,ránk fog támaszkodni,a mi segítségünket fogja kérni.
Amit ezután fogunk élni,az egy más élet lesz,tele feladatokkal,kihívásokkal,lemondással,de ezzel együtt tele boldogsággal. Egyszóval más lesz.
Felmerül bennem időnként a kérdés,h vajon képes leszek-e az összes rám háruló feladatot teljesíteni. Hogy helyt tudok-e állni egy olyan helyzetben,amikor nehéz döntéseket kell hoznom,erőt próbáló feladatokat kell megoldanom?
A válasz valószínűleg egyszerű,hisz anyáink,nagyanyáink is meghozták a maguk döntéseit,és sorra nevelték fel gyerekeiket a mostaninál sokkal nehezebb időkben is.
Tehát a feladat csak az,h felfogjuk a tényt,h most mi is anyává válunk...

Gondoltam kicsit előbb megyek a genetikai uh-ra a megbeszélt 12 óránál,hátha hamarabb végzek. A kórházba érve és látva,h csak 2 kismama ül előttem,nagyon meg is örültem,h így döntöttem. Negyed óránál többet nem is vártam,mire sorra kerültem,és mikor megláttam az orvosomat,megmagyarázhatatlan nyugalom tört rám. Valahogy éreztem,h minden rendben lesz,és semmi okom az aggodalomra.
Mikor a monitoron újra viszont láttam az én kicsikémet,az tűnt fel leghamarabb,h már nem fér rá teljes egészében! Mostanra csak a kis fejecskéje akkora lett,mint kábé 12 hetesen az egész teste! Ámuldozva meredtem a képernyőre,és figyeltem,h mindent rendben talál-e az orvos.
Minden testrészéről felírták a mért adatokat,de a gerincét nem lehetett egyértelműen kivenni,mert gerinc fekvésű volt,és nem fért úgy hozzá,h alaposan megnézze. Emiatt meg kell nézni 1 héttel később,mert annyi idő alatt megfordul. De megnyugtatott,h ha az AFP vizsgálat eredményéről nem kaptam értesítést,akkor minden rendben lesz a gerincével is,de mindenképpen látnia kell uh-on is.
És hát nem titkolt szándékom volt megkérdezni tőle,h kisfiú vagy kislány lakik-e a szívem alatt.
Kérdésemre mosolyogva jött a válasz,h akinél ma egyértelműen látta,az nem akarta megtudni a baba nemét. Nálam viszont a gerincfekvés miatt nem látja teljesen jól. De azért próbálkozott,nézte jobbról,balról,majd azt mondta,h ilyenkorra már látni lehetne a herezacskókat,ha lennének,de nincsenek! Szóval ő úgy gondolja,h kislány!
Majdnem kicsordultak a könnyeim az örömtől,mert férjemmel együtt titkon kislányra vágyunk. Még ha tudom is azt,h ez még nem 100%-os biztonsággal eldöntött tény,de akkor is nagyon boldog voltam...
1 hét múlva:
Férjem megelégelte,h csak én legeltethetem a szememet a mi kis "Csodánkon",úgyh elintézte,h ezen az uh-on ő is ott lehessen.
Persze azért bennem volt kicsit a félsz,h a kis gerincével valami probléma lesz,ezért férjem a kocsiban nyugtatgatott,h semmi baj nem lesz.
Mikor sorra kerültünk,férjem követett a vizsgálóba,és némán odaállt az orvos mellé,aki nagyon kedves volt vele is,és minden testrészét megmutogatta neki,h kirajzolódjon előtte is a teljes kép. Mosolyogva leste a képernyőt,én meg csak figyeltem,ahogy a büszkeség,és az öröm kirajzolódik az arcán. Sikerült elkapni egy olyan képet,amin felemelte az egyik kezét,mi pedig gondosan megszámoltuk az ujjacskáit!Az az érzés felemelő volt!
Gerinc követhető,minden a legnagyobb rendben!!!!
Na és akkor nézzük csak h igaznak bizonyul-e a múlt heti feltevés. Ügyesen megfordult azóta,úgyh most nagyobb eséllyel mondható ki,amire már nagyon kíváncsiak vagyunk. Az orvos a férjem felé fordult,és a monitorra bökve magyarázta neki: "Itt van a húgyhólyagja,ami alatt lehetne látni a herezacskókat. De nincsenek!"
Gyanú megerősítve: KISLÁNY!... :)

Anitától kaptam a játék ötletét,h 5 kedvenc gyermek-,és 5 kedvenc felnőtt könyvemet megosszam veletek.
Gyermekkönyvekben már nem,illetve még nem vagyok annyira otthon. Úgyhogy csak az 5 kedvenc felnőtt könyvről tudok jelen pillanatban nyilatkozni,amik az alábbiak: