áldott állapotban

Útjára indítottam az új blogomat, ahol már Kisfiamról írhatok!
Várok mindenkit szeretettel Levente blogjában!

Reggel 8 órára rendelt be felvételre az orvosom,mert már túlhordtam a picit,és ilyenkor már bármi megtörténhet.
Az adminisztráció után kipakoltam a ruháimat,és egyéb cuccaimat a szobában,ahová elhelyeztek. De sietnem kellett,mert már jelenésem is volt az NST-n, majd ha végeztem,egy ultrahang is elő volt már irányozva. Gondoltam is magamban,"hú be jó,ma nem lesz ASK vizsgálat,úgyis útálom!".
Az NST vizsgálaton mindent rendben találtak,a baba jól mozog,és a szívhangja is rendben. Irány az ultrahang,egy másik orvos volt bent,aki nagyon alaposan megnézett mindent,majd a vizsgálat végén közölte,h a magzatvíz kevesebb. Fogalmam sem volt,h mit jelent ez,de gondoltam majd az én orvosomnak elmondom,h mi a szitu,és ő majd elmagyarázza. Mikor kiléptem a vizsgáló ajtaján, épp szemközt találtam magammal az orvosomat,és már vázoltam is neki a helyzetet,mire ő azt mondta,h ez azt jelenti,h nemsokára itt az idő! Na,kész,kezem lábam remegni kezdett,de ez mind nem volt elég,karon fogott,és mondta,h akkor menjünk gyorsan csináljunk egy ASK vizsgálatot! Na ezt jól benéztem!
Mikor túl voltam ezen a rémes vizsgálaton,mondták,h pihenjek. Gondoltam magamban,mi mást is tehetnék itt a kórházban. Visszamentem a szobámba,próbáltam olvasni,pakolászni,de dög unalom volt az egész. Kint a folyosón a szomszéd szoba lakói dumcsiztak,gondoltam kimegyek hozzájuk,h múljon az idő,és közben informálódok is az eseményekről. Fantasztikus,h mi mindent megtudhat az ember pusztán egy folyosói beszélgetés alatt! Az orvosok munkarendjétől elkezdve a legutóbbi természetes szülés legapróbb mozzanatáig mindent!!!
Nagyjából ennyi történt hétfőn...

07.28 kedd
Egész éjszaka alig aludtam valamit,mert görcsölt a hasam,és még reggelre sem múlt el. A reggeli viziten mondtam is az orvosoknak,mire ők ultrahangra küldtek. Személyesen is közölte ezt velem az orvosom,és 5 percen belül meg kellett jelennem a vizsgálóban.
Nézegette aprólékosan a monitort,legfőképpen a magzatvíz mennyiségét,majd behívott egy másik orvost,aki megerősítette,h már alig van magzatvíz,holnapra teljesen el fog fogyni.
Közölték is velem,h menjek vissza a szobába,beszélnek a főorvossal,és lehet,h megindítják a szülést!! 10 percet kért az orvos,h meghozzák a döntést.
Azonnal rohantam a mobilomhoz,hívtam a férjemet,h 10 perc múlva újrahívom,de lehet,h ma szülünk! Még le sem tettem a telefont,orvosom megjelent,h pakoljak,megyünk a szülőszobára. Te jó ég!!!! Kezem lábam remegett,újrahívtam férjemet,h ugorjon autóba,mert esemény van!
Az előkészületek után kábé 11 órakor rám kötötték az oxitocint. Nem sokkal később megérkezett férjem. Lihegett,csurom víz volt mindene,szegényem rohant,ahogy tudott.
A kezdeti oxitocin lökést még annyira nem éreztem,de a fájások közti idők rövidültek és a fájások erősödtek. Kipróbáltam mindenféle pózt,hátha megtalálom magamnak azt a kényelmes helyzetet,ahogy jobban el tudom viselni a fájdalmat. De nem találtam. Mindenhogyan borzasztó volt! Végül visszafeküdtem az ágyra félig ülő helyzetben,és a derekamhoz tettem egy párnát.
Amikor a fájások már legalább 5 órája jöttek egyre erősebben,már annyira kimerült voltam,h két fájás között aludtam!!! Időnként ránéztem az órára,és úgy tűnt,h elég gyorsan megy az idő.(Persze,h gyorsan megy,ha közben alszok is! :)) Férjem minden idegszálával rám koncentrált,maximális társ volt ott bent,testileg-lelkileg rá támaszkodtam.
5 óra körül mondtam az orvosomnak,h menjünk a műtőbe,mert nem bírom tovább. Azt mondta,h már nincsen sok hátra. De még mindig nagyon lassan tágultam,és a szülésznő is fel volt rá készülve,h sokáig fog tartani. Kábé 1 óra múlva (bár akkor már az időérzékemet elvesztettem,csak később próbáltam időben behatárolni az eseményeket) odaállt mellém az orvos,és azt mondta,h műtét!!!! Nagybőszen bólogattam is,h rendben,és borzasztó hálás voltam neki! És közölte azt is,h már ne erőlködjek. De a fájások csak jöttek,nem tudtam visszatartani,mire még utoljára megnézte,h a méhszáj mennyire tágult ki. Teljesen eltűnt!! Viszont a baba feje nem jött lejjebb! Hangosan közölte ezt mindenkivel,majd elment a másik orvosért,akivel az uh-on konzultáltak. Kis idő múlva jöttek vissza mindketten,és közölték,h van egy utolsó esélyem,h ne legyen császár. 2-3 nyomásra meg kell lennie,különben megyünk a műtőbe. Akkor felnéztem,és nem tudom honnan,de hirtelen ott termett legalább tíz zöldruhás kolléga,akik feszülten figyelték az eseményeket.
Aztán mellémállt a szülésznő,aki egész addig velem volt,és hangosan azt mondta: "Figyeljen Kati: fogja meg a két lábát,koncentráljon,és ha jön a fájás,vegyen egy nagy levegőt és csukott szemmel,csukott szájjal nyomjon ahogy csak tud!"
Az a bizonyos másik orvos a fejem mellé ült az ágyra,és rátette a kezét a hasamra. Mikor elkezdődött az első fájás,erőteljesen nyomta előre a hasam,és hangosan mondta,h "gyerünk,ez az,nyomja,nyomja!!! Az én orvosom pedig elölről próbálta megfogni a babát,aki még az első nyomásra nem volt sehol. Majd a harmadiknál beleadtam anyait apait,és éreztem,ahogy a pici feje,majd a teste kicsúszik,és akkor, 19óra 13perckor megszületett a Kisfiunk!
Először halk nyöszörgést hallottam,majd lenéztem,és láttam,h az orrában matatnak,majd egy pillanat múlva hangosan felsírt LEVENTÉNK!!!!
Férjem erősen fogta a kezem és sírt,én meg csak ernyedten,elgyengülten feküdtem.
Mindeközben elvágták a köldökzsinórt (még volt erőm,h mégegyszer előre hajoljak,és lenézzek),és a mellemre tették a Kisfiamat! Mikor az apró teste hozzáért az enyémhez,Ő csak nézett felém,és elcsendesült a sírása. Azt mondtam neki: "Szia Husi,de szép vagy!" :)
Ránéztem a férjemre,h ő mit szól ehhez,de eltűnt mellőlem! Kérdeztem az orvost,h kiment valamiért? Azt mondták,h nem,hanem rosszul lett!!!!!
Későbbi elmesélésekből tudom,h a szülésznők átvitték a mellettünk lévő szülőszobába, lefektették az ágyra,és próbáltak életet lehelni belé! Utólag jót nevettünk ezen,de mindezekkel együtt elmondhatjuk,h egy felejthetetlen élmény volt!!!!!

2009.július 28-án este negyed 8-kor Anyukám és Apukám legnagyobb örömére egészségesen érkeztem meg!
Nevem Levente,3350gr és 51 cm vagyok!

Hétfőre voltam kiírva,és ma már szombat van. Már mindennap a kórházban kezdünk férjemmel,és mindennap úgy indulunk el itthonról,h már lehet,h nem jövök haza. Kórházi cók-mók a csomagtartóban,papírjaim a táskámban. Testemben feszültség,fejemben teljes káosz: mi hogyan lesz,milyen szülésznőt fogok ki,úristen mennyire fog fájni,és millió hasonló gondolat gyűri az agyamat reggeltől estig,estétől reggelig.
A hasam már többször fájt,legutóbb háromnegyed óráig,és nem is kicsit. A legutóbbi vizsgálaton azt mondták,h az jó,ez a "bemelegítés"! Az király-gondoltam-,mert akkor az igazi fájásra már nem is merek gondolni. És már paráztam is megint.
Nem is tudok még arra koncentrálni,h milyen csudajó lesz gyerekkel a kezemben távozni a kórházból,mert csak a szülésig jutnak el egyelőre a gondolataim. Tudom,ennyire nem kellene,de mit tegyek? Próbálom elterelni a figyelmemet,de a mindennapos kórházi látogatás ebben nem segít. A zöld műtős ruha látványa és a vegyszerszag csak ront a helyzeten.
De hamarosan vége lesz ennek, mert orvosom úgy látja jónak,h szem előtt legyek,és holnapután (hétfőn) befektet. És a kórházból baba nélkül nem is megyek el!!!!!!!!! :)

Már nagyon a végét járom. Ez a folyton váltakozó hideg-meleg front teljesen kicsinál. A melegben már alig bírom vonszolni magam,séta közben jobbra-balra kileng a hasam :). Vicces látványt nyújthatok.
Viszont mikor a kórházba megyek a kötelező vizsgálatokra,teljesen el tudom felejteni a kellemetlenségeket. Jókat beszélgetünk "sorstársaimmal",élménybeszámolókat tartunk hétköznapjainkról. És mikor eltolnak mellettünk egy "csecsemőkonvojt", szinte egyszerre tátjuk a szánkat a gyönyörtől,és csodálattal figyeljük az új jövevényeket. Nincs is szebb látvány ennél. :)
Aztán mikor jó hírekkel távozom az épületből,mert kisbabánk ismét élénken rúgkapált az NST kontrollon,akkor nem számít se meleg- se hidegfront,se súlytöbblet és egyéb kellemetlenségek sem.
Sőt a rámmosolygó és pocakomatfigyelő emberek még jobban a magasba tudják röpíteni a kedvemet. Nekem meg persze dagad a mellem a büszkeségtől (na jó,nem csak attól) :),h én vagyok az a boldog ember,aki most anya lehet. Ez tényleg leírhatatlan érzés. :)
Nem beszélve arról,h a nyugalom is hatalmas bennem abból a szempontból,h már a legutolsó hétben vagyok!!! A 30. után mindig mondogattam magamban,h na még legalább 1 hetet maradjon bent,na még egyet... Mert hogy minden nappal nőnek az esélyei kisDrágámnak az életben maradásra. Aztán mikor a védőnőm közölte,h már a tüdeje is fejlett,mert betöltöttem a 37.-et,hát repültem a boldogságtól!!! A 38.-on pedig orvosom azt mondta,h nem kis baba lesz,több mint 3 kiló!!! Na attól kezdve már semmivel sem törődve billegtettem magam a folyosón! :)

1. Tedd ki a díjat a blogodra.

2. Linkeld ki azt, akitől kaptad.

3. Nevezz meg legalább 3 blogot.

4. Hagyj üzenetet a díjazottaknak a díjukról.

Én Hugomum-nak, Adrinak és Csai-nak adnám tovább.

ui.: Hála a díjnak,megtanultam "belinkelni"!! :)))

Nagyon lassan megy az idő...
Az utolsó hetek legalább olyan nehezek,mint az elsők. Legalábbis az én terhességemben. Bár az igazság az,h ha választani lehetne,h az első pár hetet szeretném-e végigcsinálni,vagy az utolsó párat,én az utolsókat választom.
Az alacsony vérnyomást,a frontérzékenységet,hátfájást,derékfájást,az örökös fáradságot-álmosságot,és a nagy súly cipelését még mindig jobban viselem,mint a hányingert,a hányást. De mivel nem választhatunk,így minden nehézségnek állunk elébe.:)
Aztán itt van a lélek nyugtalansága a szülés miatti aggodalom,félelem miatt.
Félek,mert nem tudom mi fog velem történni,félek,mert aggódom a kisbabám egészsége miatt. Félek attól is,h hogyan fogom viselni a nagy fájdalmat,és az esetleges komplikációktól is tartok. Azt mondják a szakemberek,h ez természetes,mert minden anya fél. És hogy nem lehet megnyugodni,csak ha meglesz a pici.
De ha meglesz,akkor is van min nyugtalankodni. Hogy fog-e szopni rendesen,és hogy el tudom-e látni,ha egyedül leszek vele. De akkor mikor nyugszunk meg igazán? Sosem?
Ezekkel a gondolatokkal telnek utolsó heteim a forró nyári napokon.
De mindezekkel együtt egy meghatározhatatlan öröm vegyül az érzelmeim közé! Hiszen rövid időn belül meglátjuk kisbabánkat,egy új életet,aki iránt már most mély érzelmeket táplálunk. Egy új időszámítás kezdődik,egy új szakasz jön el életünkben,ami megváltoztat mindkettőnket. A várakozás végre véget ér,és mi hirtelen felnövünk...