áldott állapotban

Azt gondoltam,h a 26.hét remek alkalom lesz arra,h kislányunkat 4 dimenziós ultrahangon is megleshessük. Már megvan mindene,az arcocskája is formás. Férjemmel egyeztettem,és kértem időpontot az orvoshoz.
Izgatottan vártuk a napot,hisz most az eddigieknél sokkal jobb minőségű képet láthatunk a Kicsikénkről,a kis kerekded formáiban gyönyörködhetünk.
A rendelőben egy fiatal orvos várt minket,aki jórészt csak ezzel a speciális ultrahanggal foglalkozik.
Pár perces szóbeli tájékoztatás után elolvastunk egy nyilatkozatot,melyben felhívja a figyelmünket,h bizonyos fejlődési rendellenességek rejtve maradhatnak,mert ez a vizsgálat nem nyújt 100%-os képet a baba egészségéről. Majd aláírásunkkal tudomásul vettük. Persze nem örültem neki,de nem volt más választásunk.
Végre odajutok az ágyhoz,felfekszem,a hasam szabaddá teszem. A szívem nagyon erősen ver,már nagyon kíváncsi vagyok! Férjem is csak mosolyog az izgatottságtól,és megfogja a kezem.
Aztán a szemközti monitoron hirtelen meglátjuk Őt! Nagyot nőtt,mióta nem láttuk,és szemmel láthatóan folyamatosan fészkelődik. Először csak 2 dimenzióban látjuk,minden oldalról jól szemügyre vesszük,az orvos keresi azt a helyzetet,ami a legtöbbet mutat,ha 4 dimenzióra vált. A szívének kamráit is nagyon jól ki tudjuk venni,én csak ámulok a technika csodáján. Majd rögtön utána nemcsak látjuk,de halljuk is,ahogyan dobog a kis szíve,hangosan és ritmusosan! Szemembe könnyek szöknek,olyan lelket melengető érzés ez!
Majd tovább nézegetjük,haladunk a lábai felé,és én abban a pillanatban egy furcsa dologra leszek figyelmes,és felkiáltok: "Jézus,mi az ott?! Kuki??!!" Férjem nagyon megijed,azt hiszi valami rendellenességet vettem észre,majd gyorsan odanéz a monitorra,és nem kap levegőt a meglepettségtől! Az orvos is odakapja a fejét,és így szól: "Hát igen,miért maguknak azt mondták,h kislány?!" Látja rajtunk,h nem hiszünk a szemünknek,és átvált 4D-re. Óriásira nyílt szemekkel fürkésszük a képet,amin már eltéveszthetetlenül és tisztán látjuk mindketten,h igen,Ő kisfiú!!! Azonnal sokkot kaptunk,mert 5 héten keresztül abban a hitben voltunk,h kislányt várunk,és most egyik pillanatról a másikra változott meg a helyzet!
Egymásra néztünk,és zavartan vigyorogtunk,mint két szerelmes kamasz. Erre nem számítottunk.
Némán néztük tovább a képeket. Lábait és kezeit sokszor az arca elé rakta,így egyszerre láthattuk mindenét. Kezével egyszer békejelet mutatott,másszor pedig mintha egy pillangót akart volna elkapni,olyan mozdulatot tett. (Férjem szerint a gázkart húzta! :D) Lábujjait betette a szájába,vagy épp rúgott egyet,amit meg is éreztem.Hihetetlen volt,amit láttunk! De főleg a kis buksiját figyeltük,ahogy ásított,vagy kidugta a nyelvét.
Aztán haladtunk megint az egész teste felé,és férjem felocsúdott: "Tényleg ott a cerka!" :) Az orvos csak mosolygott,és megerősítette: "Igen,az a cerka!" És mindannyian együtt nevettünk!
Az egészet felvették nekünk dvd-re,és képeket is kaptunk,amennyit csak akartunk.
Mikor kiértünk az utcára,még mindig az a zavart kifejezés ült az arcunkon,és csak nevettünk,vigyorogtunk,hahotáztunk,és felváltva ismételgettük,h "...ezt nem hiszem el...". :)
Úton hazafelé,kavarogtak a fejemben a gondolatok,még mindig nem tértem magamhoz. Aztán eszembe jutott,h 16 hetesen babaruha vásárlás közben azt mondtam a férjemnek,h "...nekem van egy olyan érzésem,h fiunk lesz!..." Ő csak nevetett,és azt mondta,h kizárt dolog,neki csak lánya lehet. Aztán mikor a saját orvosom kijelentette,h kislány,azt gondoltam,h ennyit a megérzéseimről.
És most csak egyetlen kifejezés jut eszembe: "Én megmondtam!" :))